Névadónk        Névadónk        Névadónk        Névadónk        Névadónk

Szent Margit
(1242-1270)

A tragikus muhi csata után 1241-ben Béla király és felesége, Mária királyné fogadalmat tettek az Úrnak, hogy ha Magyarország megszabadul a tatároktól, születendő gyermeküket teljesen Istennek adják. A kis Margit Dalmáciában született 1242-ben, de a királyi család hazatérte után rögtön (5 éves kora körül) a veszprémi domonkos nővérekhez került.

Királyi apja a Nyulak-szigetén építtetett új kolostort, hogy lányát gyakrabban láthassa. Margit kicsi korától kezdve tudatában volt annak, hogy ő a hazáért kell, hogy imádkozzon egész életében. Így hát nem volt hajlandó férjhez menni, bár több kérője is jelentkezett.

Szüleivel dacolva letette az örök fogadalmat 1254-ben. Szülei ezután hosszú ideig nem is látogatták meg. Margit a fogadalom letétele után még többet imádkozott és vezekelt a szerencsétlen magyar népért. Jelmondata így hangzott: "Istent szeretni, magunkat megvetni, senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni!"

Ennek alapján nem volt hajlandó semmiféle kivételezést elfogadni, mint királylány, sőt ő szolgált a többieknek. Ő látta el a betegeket és semmiféle nyomorúságtól nem riadt vissza. Éjszakánként gyakran virrasztott és imádkozott, nappal pedig elvégezte akár a szolgálók munkáját is. Nővértársai gyakran megalázták, alamizsnálkodásai miatt rossz szemmel néztek rá, gyakran csak a királylányt akarták benne látni. Margit érezte ezt, de vitatkozás helyett inkább még többet vezekelt.

A kíméletlen életmód azonban gyorsan felőrölte egészségét. Huszonnyolc éves korában halt meg, halála óráját derüs arccal előre megmondta nővéreinek. Remélte, hogy Isten elfogadja őt, mint elfogadta valamikor Krisztus áldozatát, akinek haláláról azt mondja az Írás: "Jobb, ha egy ember hal meg, mintha az egész nép elveszik."