Az adventi ünnepkör

" Nem az az igazi nagy tett, ha sokat adunk, hanem, ha nagyon szeretünk. "   (Lisieux-i Szent Teréz)

A latin eredetű szó (adventus) megérkezést jelent. A Jézus születésére való várakozás, a felkészülés, a reménykedés időszaka.
András napjához legközelebb eső vasárnap és december 25-e közötti négy hetes "szent idő" a karácsonyra való lelki felkészülés ideje. A régi időkben éjfélkor harangszó hírdette ádvent, valamint az egyházi év kezdetét. Eredete az 5-6. századra nyúlik vissza, ebben az időben az emberek szigorú böjtöt tartottak. Napfelkelte előtt hajnali miséket látogattak, amelyeket "angyali misének", "aranyos misének" is neveztek. 1611-ben a nagyszombati zsinat ádvent első vasárnapjától vízkeresztig megtiltotta az esküvőket, zajos mulatságokat.
Ősi időkből származik a varázskör gondolata.

Koszorút fontak az emberek szalmából, fűzfavesszőből vagy zöld fenyőágakból, és vörös meg aranyszín szalagokkal díszítették. A zöld a termés színe volt, a piros az életé, a sárga és az arany a fényé. A koszorú vagy a kör az örökkévalóság jelképe volt, és a varázserőé is, amely nem törik meg, nem múlik el. Azt tartották, hogy az ilyen szent koszorúkkal minden gonosz szellem elől el lehet zárni a házat.

Ez az ősi varázslat idővel feledésbe merült. Csak 1838-ban újította fel Johann Heinrich Wichern protestáns lelkész. Ő alapította az első gyermekotthont Hamburgban. A ház egyik termébe fából hatalmas csillárt készített, és minden istentiszteleten egy újabb gyertyát tűzött a csillárkoszorúba. Márpedig adventben naponta tartott istentiszteletet az ottani gyermekeknek. Ez a szép ötlet gyorsan követőkre talált más gyermekotthonokban is. Évről-évre szebben és szebben díszítették fel ezeket a koszorúkat.De csak 1860-ban Berlin-Tegelben született meg az a gondolat, hogy a fakarikát fonott fenyőkoszorúval helyettesítsék, és a huszonnégy gyertya helyett csupán négyet tűzzenek rá, a négy adventi vasárnap jelképeként. Így végül elég kicsi lett a koszorú ahhoz, hogy a családi házakban és lakásokban is helyet kapjon és hirdethesse a közeledő karácsony örömét. Az első világháború után Németország protestáns vidékein már minden családnál kigyulladt az adventi koszorú. Néhány évvel ezelőtt találta ki egy jó üzleti érzékü kertész, hogy felújítja az ősi szokást, és ajtókra és ablakokra akasztható kis koszorúkat készít. Hamarosan követőkre talált. Noha mára a legtöbb helyen elfelejtették már, miért kör alakúak a koszorúk, és miért díszítjük őket vörös és aranyszalagokkal, a kedvenc forma és a kedvenc színek máig fennmaradtak.

DECEMBER 4.

December 4.-én van Szent Barbara neve napja, aki a kis-ázsiai Nikodémia város hajdan gazdag kereskedőjének volt a lánya: nemcsak szép, de nagyon okos is. Mivel írni és olvasni is tudott, levelezni kezdett egy tudós püspökkel.  
Amit Istenről és a keresztény hitrôl megtudott tôle, olyan mély hatással volt rá, hogy amikor az apja egyszer hosszabb időre elutazott, Barbara megkeresztelkedett. Apját ez annyira elkeserítette, hogy maga panaszolta be lányát Nikodémia római helytartójánál, Maximinius Daiánál.
Barbarát kegyetlenül megkínozták, mégsem tagadta meg új hitét. Végül saját apja kardja által kellett meghalnia. A hitben való állhatatosságra emlékezve ünnepeljük máig Szent Barbara napját. Azt azonban senki nem tudja, hogy miért szokás ezen a napon, december 4-én virágrügyes ágakat vágni. Leginkább cseresznye-, alma-vagy mandulaágakat, de az aranyvessző, a jázmin, a birsalma ága és a fűzbarka is jól illik közéjük. A levágott ágak végét ferdére metszik, és úgy fektetik őket meleg vízzel teli fürdőkádba. Aztán az ágakat vázába állítják, langyos vizet töltenek bele, egy kevés cukrot és egy rézpénzt is tesznek a vizébe. Minden második nap ki kell cserélni a vázában a vizet, s akkor a Barbara�napi ágak pontosan karácsonyra virágba borulnak. Barbara - vagy ahogy nálunk mondják: Borbála - a tüzérek védőszentje, emléknapját máig megünneplik. Az asszonyoknak ezen a napon tilos volt dolgozniuk. 

DECEMBER 6.

A Miklós (Nicolaus) név a nicos, azaz "győzelem" és a laos, azaz "nép" szóból ered. A Miklós név tehát annyi, mint a �nép győzelme�, mivel életével és tanításával sok népnek bizonyította, hogyan lehet a vétkek és bűnök felett győzedelmeskedni. Más megközelítésből a nicos, azaz a �győzelem� és a �dicséret� szóból a �győzelmes dicséret�, ami megvolt őbenne. Legendáját az argoszi mesterek írták meg.

Miklós, Petara városának polgára gazdag és szent életű szülőktől származott. A gyermek első nap, fürösztés közben egyenesen megállt a mosdóteknőben. Ráadásul szerdán és pénteken csak egyszer szopott. Fölserdülvén nem vett részt az ifjak szórakozásaiban, inkább templomba járt. Amit ott a Szentírásból megértett, azt megjegyezte. Szülei halála után azt kereste, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani. Több jótéteményét őrzik a feljegyzések, az egyik így szól.

:

Miklós, mint mondják, hallott egyszer egy emberről, akinek három eladó lányát nem akarta senki feleségül venni. Olyan szegények voltak, hogy nem tudott velük hozományt adni, sőt, lassan enniük sem volt mit. Akkor egy este magához hívta lányait az apa, és azt mondta nekik: Kedves gyermekeim, tudjátok, hogy állunk. Se munkám, se pénzem. Nekem, öregembernek elegendô a nyomorúsághoz az, amit összekoldulok. De ti biztosan éhen halnátok mellettem. Ezért úgy határoztam, hogy eladlak benneteket rabszolgának. Már holnap szolgálatba kell állnotok.  A lányok sírva fakadtak. Inkább meghalunk, de akkor se adjon el - mondta a legidősebb a húgainak. Imádkozzunk a keresztények istenéhez, javasolta a legfiatalabb. Hátha csodát tesz velünk. Jó, egyezett bele a középső, imádkozzunk és vigasztalódjunk. Meghalni napkeltekor is ráérünk. Letérdeltek egymás mellé, és imádkozni kezdtek. Fennhangon panaszolták el Istennek szomorú sorsukat.

A jámbor Miklós püspök éjszaka a város csöndes utcáit járta, hogy szokása szerint alamizsnát osszon a hidak alatt lakó koldusoknak. Ezen az estén ott vitt el az útja a szegény ember háza előtt. A nyitott ablakon át kihallatszott, amint a lányok az Úrhoz imádkoztak. Megállt és figyelmesen hallgatta őket. Nagyon elszomorította, amit hallott. De az öröm is elfogta, mert a lányoknak Isten iránti bizalma mutatta, hogy a keresztény hit mind több követőre talál. Gyorsan visszatért a kolostorba, s felnyitott egy titkos ládát. Ebben azokat az értékes ajándékokat őrizte, amelyeket a hívők áldozatként tettek Isten oltárára. Néhány nappal azelôtt hozott például egy gazdag kereskedő három öklömnyi színarany gömböt. Így akarta megköszönni Istennek, hogy egészséges utódja született. A jóságos püspök a ruhája ráncai közé rejtette a három aranygömböt, bezárta a ládát és kilépett az utcára. Hamarosan megtalálta a házat, ahol a lánykák imádkoztak. Egy hatalmas fa ágai terebélyesedtek a még mindig nyitva álló emeleti ablak elôtt. Miklós atya az övébe gyűrte köpönyegének szárnyait, és felmászott a fára. Onnan éppen belátott az ablakon.  A három lány összebújva aludt közös ágyában. Mosolyogva nézte ôket, az imádságukra gondolt, és halkan, óvatosan az ágytakarójukra gurította a három aranygolyót. Hazafelé elképzelte a lányok örömét, akiket nem kell már eladni rabszolgának, és biztos, hogy hamarosan mindhárman férjet is találnak maguknak, aki szívesen fogadja őket otthonában.

A három nővér másnap megköszönte Isten kegyelmét, a csodát, amit velük tett. Elmentek városuk kicsiny templomába Miklós püspökhöz, és megkeresztelkedtek. És amikor férjhez mentek és gyermekeket szültek, azokat is elvitték hozzá.

Egy másik legenda így szól:

Amikor éhínség sújtotta a vidéket, Miklós a kikötőben várta, mikor érkezik búzaszállítmány. Amikor az megérkezett, arra kérte a hajósokat, ha többel nem, hajónként csak száz mérő gabonával segítsenek az éhínségtől elcsigázott embereken. Azok félve a királyi számtartótól, nem mertek kérésének eleget tenni, mert a rakományt induláskor pontosan lemérték. Miklós arra kérte őket: �Tegyétek csak amit mondok, és Isten erejében ígérem néktek, hogy nem lesz károtok.� Így is tettek, és a hivatalnokok az induláskor mért mennyiséget mérték le, kirakáskor.

A csodának híre ment, nagy dicsérettel magasztalták szolgájában Istent. A gabonát pedig kinek-kinek szükséglete szerint osztotta szét Isten embere, úgyhogy az csudamód két éven át nemcsak hogy szükségleteiket elégítette ki, hanem bőségesen maradt vetőmagnak is.

Erre a jóságos Miklós püspökre emlékezünk december 6-án, amikor az ablakba állítjuk fényesre tisztított csizmáinkat, cipőinket, hogy másnap reggel ajándékokkal telve találjuk. Dél-Németországban Miklós pompás püspöki ornátusban jár házról házra Ruprecht  szolgájával, hogy hatalmas zsákjából megajándékozza a jó gyerekeket. A rossznak Ruprecht viszi a virgácsot.

Nálunk az ünnep előestéjén szokás volt a Láncos Miklós-járás: kifordított (tehát fehér!) bundában és kucsmában, az ördög ellen pedig láncos bottal. Miklós mellett négykézláb kellett az ördögnek járnia, akire marhafarkat illesztettek, vagy piros nyelvet ragasztottak. Így járták a falut befülelve a tollfosztó- és fonóházakba, és ahonnan "zsíros" nevetést hallottak, oda be is mentek. A legpirosabb arcú menyecskét kivitték a kúthoz és bizony kikötötték: "Faggyék ki belőled a szerelem!" Aztán Láncos Miklós a fonóban, fosztóban "gyóntatott" - mondta a lányok bűneit. Aki nem ismerte be, azt kivitték a sötétbe és összemaszatolták...

Felszabadító, feszültségoldó játékokkal szórakoztak a régiségben ilyenkor a fiatalok, mert ez nálunk nem az egymásra vágykozás időszaka volt. Ezért advent uralkodó színe is a fehér, és nem a vásárlásra, költekezésre ösztönző piros! (Szent András fehér lova - november 30., Szent Miklós fehér palástja - december 6., Szeplőtlen fogantatás - 8., fehér-Lucajárás - 13. A ma elterjedt piros "kertitörpe" Mikulás egy cseh csokoládégyáros leleménye, üzleti fogása.

Pilinszky János:  A várakozás szentsége

Forrás: Új Ember 1975. december 14.

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Kacsó Sándor:  Advent a lágerben